Vanessa szúrós füstszagra ébred.
Ledobja magáról a takarót, az ajtóhoz rohan, felrántja.
De a nappaliban minden csendes. Nem nyaldossák lángok a függönyt, nem gomolyog elő fekete, mérgező füst a konyhából. A dohányzóasztalon egy pizzás karton és néhány sörösdoboz hever. Frasse, a németjuhász a padlón szundít egy napfolt közepén. Mama, Nicke és Vanessa kisöccse, Melvin, már a konyhában ülnek és reggeliznek. Teljesen szokványos reggel a Csipkerózsa utca 17/A ötödik emeletén, a lifttől jobbra, az első lakásajtó mögött.
Vanessa megrázza a fejét. Ekkor jön rá, hogy a szag belőle árad. A haja bűzlik. Mint amikor kicsi korában órákig bámulta azt a béna Szent Iván-éji máglyát Olssonék dombján.
Átvág a nappalin és a konyhán, ahol Melvin ücsörög az asztalnál, és két kanállal játszik. A kanalak egymással táncolnak az asztalon. Melvin időnként hihetetlenül édes tud lenni. Elképesztő belegondolni, hogy ötven százalékban Nicke génjeit örökölte.
Vanessa ledobja a hálótrikóját a fürdőszobapadlóra, elfordítja a zuhanyozó csapját. A vízvezeték felhördül, majd jéghideg vízsugár spriccel ki a zuhanyrózsából. Teljesen megbízhatatlan a zuhany, mióta Nicke addig erősködött, hogy megengedték neki, hogy a maga szakállára kicseréljen néhány csövet és felszereljen egy új vízkeverőt. A mama eleinte tiltakozott, de végül úgyis mindig az volt, amit Micke akart.
Vanessa belép a kabinba, s mialatt megpróbálja beállítani a megfelelő hőmérsékletet, kis híján leforrázza magát. A mama samponjával mos hajat, édeskés kókuszillata van. A titokzatos füstszag még így is körülötte lebeg. Kinyom egy maréknyi sampont a flakonból, és ismét megmossa a haját.
Mikor fürdőköpenybe burkolózva visszatér a szobájába, bekapcsolja a rádiót. A hisztérikus reklámhangok kellemesen hétköznapivá teszik a reggelt. Felhúzza a rolókat, s máris jobb kedvre derül. Egyértelmű, hogy ez a mai igazi lenge ruhás időjárás. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretne kijutni a napsütéses szabadba.
– Le a hangerővel, de azonnal! – üvölti Nicke kifogástalan zsaruhangján a konyhából.
Vanessa rá se hederít.
A te másnaposságod aztán nem az én bajom – gondolja, miközben végiggurítja a dezodort a hónalján.
Felöltözik, fogja a sminktáskáját, és a falhoz támasztott egészalakos tükör elé lép.
Nem látja magát.
Belebámul az üres tükörbe. Felemeli egyik kezét és maga elé tartja. A kéz ott van, jól látható. Újból a tükörbe néz. Semmit se lát.
Kis időbe telik, míg rájön, hogy még alszik.
Elmosolyodik. Amikor tudatában van, hogy egy álomban jár, akkor irányítani is képes azt.
Leteszi a sminktáskát és kimegy a konyhába.
– Sziasztok – mondja.
Senki nem felel. Tényleg láthatatlan. Nicke fejét a kezébe támasztja, félig alszik. Állott sör szaga van. Mama, aki legalább ugyanolyan fáradtnak néz ki, sonkás kenyeret töm a szájába, miközben egy magát Kristálybarlangnak nevező cég katalógusát lapozgatja. Egyedül Melvin fordítja el a fejét, mintha valamit meghallott volna, de egyértelmű, hogy látni nem látja őt.
Vanessa Nicke mellé lép.
– Ma is másnaposak vagyunk? – suttogja a fülébe.
Nicke meg se rezdül. Vanessa kuncog. Különös dolog, hogy így felszívódott a számukra.
– Tudod, mennyire utállak? – kérdezi Nickétől. – Akkora egy lúzer vagy, hapsikám, hogy el se tudod képzelni mekkora! Pont ez a legnagyobb gáz, hogy azt hiszed magadról, te vagy a legnagyobb ász!
Hirtelen valami nedves érdes dolog ér a kezéhez. Odanéz. Frasse az, a kutya, a kezét nyalogatja.
– Mit tinál Fjatte? – szólal meg csengő hangon Melvin.
Mama a kutyára pillant.
– Sosem lehet tudni, hogy Frasse miben sántikál– feleli a kisfiúnak. – Biztosan legyekre vadászik vagy valami ilyesmi.
– Mindjárt bemegyek és szétvágom azt a kibaszott rádiót! – üvölti Nicke Vanessa szobája felé.
Vanessa felnevet, tekintetével végigpásztázza a konyhát. A pulton meglátja Nicke kedvenc poharát, egy kék bögrét, amelyen egy amerikai rendőrjelvény és fehér N.Y.P.D. felirat díszeleg. Nicke biztosan azt képzeli, hogy egy engelsforsi rendőr labdába rúghat a New York utcáin járőröző kolléga mellett.
Vanessa meglendíti a karját és a következő mozdulattal a padlóra löki a bögrét. Az jóleső reccsenéssel kettétörik. Melvin összerezzen és sírni kezd. Vanessának rögtön lelkiismeret furdalása támad.
– Mi az isten!? – kiáltja Nicke, és olyan hirtelen pattan fel a székről, hogy az felborul.
– De kár, hogy most nem okolhatsz engem! – mondja Vanessa győzedelmesen.
Nicke egyenesen ránéz. A tekintetük találkozik. A döbbenet pici áramütéseket küld Vanessa gerincoszlopába.
Nicke tehát látja őt.
– Ki a büdös francot okolnék vele, ha nem téged?! – sziszegi.
Melvin úgy vonyít, hogy Nicke felemeli, megsimogatja a kócos csokibarna fejecskét.
– Jól van na, kisöreg, semmi baj, nincs semmi baj – vigasztalja, miközben Vanessára mered.
– Vanessa, mi a csudát csináltál? – kérdezi mama a világ legelcsigázottabb hangján.
Vanessának fogalma sincs, mi lenne a helyes válasz, hogy igazából mettől meddig tart ez az álom?
– Hát végig láttatok engem? – kérdezi.
A mamája egyből teljesen magához tér.
– Te beszedtél valamit?
– Hogy ti milyen iszonyú csököttek vagytok! – ordít Vanessa, és kirobog az előszobába.
Fél, rettenetesen fél, de nem akarja, hogy észrevegyék. Belebújik a cipőjébe, felkapja a táskáját.
– Nem mész sehova! – kiáltja a mama.
– Mi van, azt akarod, hogy lógjak az iskolából? – kiabálja vissza Vanessa, aztán úgy becsapja maga mögött a lakásajtót, hogy visszhangzik belé az egész lépcsőház.
Lerohan a lépcsőn, ki a kapun, át az úttesten az ötös megállójához, ahol még éppen eléri a buszt.
Hála az égnek, egyetlen ismerőst sem fedez fel az utasok között. Leül leghátul.
Összesen kétféleképpen lehet megmagyarázni ezt az eszement reggelt. Az egyik lehetőség az, hogy bedilizett. A másik, hogy már megint alvajáró lett. Kiskorában elég gyakran megesett vele. A mama imádja őt megszégyeníteni a régi históriával, amelyikben a kicsi Vanessa egy szép éjszakán letelepedett az előszobaszőnyegre, és maga alá pisilt. Vanessa még ma is emlékszik, milyen érzés volt ebben az állapotban, az álom és az ébrenlét határán lebegni. Legbelül azonban tudja, hogy ma valami egészen más történt.
Oké, hát alvajáró vagyok – dönti el végül.
A másik magyarázat túl rémisztőnek hat.
Vanessa kinéz az ablakon, s mikor a busz behajt egy alagútba, a tükörképét látja viszont az ablaküvegen. Smink nélküli szempár néz vissza rá.
– A jó életbe! – mormogja, és turkálni kezd a táskájában.
Egy régi szájfényen kívül semmit sem talál. A sminktáskáját otthon hagyta a padlón. Vanessa tízéves kora óta egyszer sem jelent meg kikészítetlen arccal az iskolában, és e pillanatban semmi kedve nem volt az új szokás bevezetéséhez. Bőven elég egy trauma erre a reggelre.
A busz kietlen ipartelepek mellett halad el. A mama az unalomig szokta hajtogatni, hogy gyerekkorában a gyár volt a város büszkesége, és hogy akkoriban még bizony büszke lehetett rá az ember, hogy engelsforsi. Vanessa nem egészen érti, mi lehetett a büszkeség oka. A város nyilván ugyanolyan ronda és unalmas volt annak idején, mint most.
A busz, miután átgördült a vasúti síneken, a város nyugati részében gurul tovább. Ablakain keresztül az utasok szeme elé tárul mindaz, amit a mama gúnyosan Bergslagen-bányavidék Beverly Hillsének nevezett el. Hatalmas, tiszta színekben pompázó villák, melyeket ápolt kertek vesznek körül. Mintha a városnak ezen a felén a nap is egy kicsit erősebben sütne. Itt laknak a pénzes emberek. Orvosok, az a néhány sikeres helyi üzletember, és a helyi földbirtokosok leszármazottai.
A gimnáziumig utazniuk kell még egy darabig. Az iskola furcsamód a központtól egészen messzire, a város szélén található.
Mint egy börtön, elzárva a civilizációtól – gondolja Vanessa.
(...)
Vanessa leteríti a fürdőlepedőt a gyepre Jonte háza előtt. A sok mosástól kikopott anyag barna és sárga virágmintás, nem valami tiszta. Tökmindegy. Csak hadd feküdjön le egy kicsit, hadd zárja ki a világot. Anélkül, hogy fűfoltok maradjanak a ruháján.
Vet egy pillantást a kétemeletes piros házra, az is úgy néz ki, mint ami kifakult a mosásban. A napszítta festék mállásnak indult. A szobában felharsanó basszusmenet megremegteti az ablaktáblákat. A nappali ablakán keresztül Vanessa látja a hatalmas tévét, és a képernyőn villogó robbanások előterében kirajzolódó sziluetteket: Willét, Jontét és Luckyt.
Leheveredik. A kombinéját felhúzza a melltartója széléig, hagyja, hogy a nap a hasát melegítse.
Wille rossz passzban volt, amikor érte ment az iskola elé.
– Nem a rohadt taxisofőröd vagyok – fakadt ki.
– Akkor engedj, kiszállok – dühöngött Vanessa, és menet közben kinyitotta az ajtót.
Wille tövig nyomta a fékpedált. Egy hajszál választotta el őket attól, hogy a mögöttük haladó kocsi beléjük ne szaladjon. Vanessa Willére pillantott a veszélyhelyzettől riadt szemekkel.
– Csukd be az ajtót – szólalt meg halkan a fiú, és Vanessa azonnal engedelmeskedett.
– Háklis vénember!
Ez fájt, Vanessa látta. Wille huszonegy éves, és a lány tudja, hogy a fiú szerint kínosan nagy köztük a korkülönbség.
Vanessa épp betöltötte a tizenötödik évét, amikor összejöttek. Azelőtt már rengetegszer hallott Willéről. Azonnal felismerte benne saját magát. Wille mindig többet akart. Még többet érezni. Még több dolgon keresztül menni. Vanessa úgy érezte, hogy vele csupa kaland lesz az élet.
Erre most itt punnyad, miközben a Wille videojátékot játszik a dinka haverjaival.
Azért még mindig ő a legjobb pasi, akit ismer. És imádja, ahogyan csókolózik, olyan határozottan.
Bosszúsan megpróbál elhessegetni egy legyet, az viszont sehogy sem hajlandó belátni, hogy nemkívánatos vendég Vanessa arcán. A nap még melegen süt, de már sejteni lehet az őszi hűvös érkezését. Nagy fellegek gyülekeznek a horizonton.
– Vanessa? – kiabálja Wille.
Vanessa felemeli a kezét, integet.
– Nessa? – hallatszik újra Wille hangja.
– Igen? – kiáltja vissza a lány. – Mi az már?
Nem érkezik válasz. Vanessa felül. Wille a nyitott ablakban áll és rámered.
Nem is. Egyenesen átnéz rajtam, gondolja Vanessa. Megint ez történik velem.
– Wille – üvölti el magát rémülten.
Wille nem reagál. A nyakát nyújtogatja, körbekémleli a helyet.
– Hol a búsban vagy?
– Itt vagyok! – bömböl Vanessa, közben a kezeivel kalimpál.
De Wille se nem látja, se nem hallja őt. Vanessa felkapja a törülközőt, azzal integet. Wille észre sem veszi, Vanessa dühösen elhajítja a fürdőlepedőt.
A fiú majdnem hanyatt vágódik. A szó szoros értelmében. Bár ezután sem rá néz, hanem a gyepen heverő törülközőre.
– Mi a szent sz…? Mi ez, nézzétek?!
– Mi van? – kérdezi tompán Jonte, és az ablakhoz baktat.
Lucky megpróbál közéjük fúródni.
– A törülköző! – feleli Wille. – A semmiből bukkant elő. Egyszer csak itt volt a füvön. Esküszöm! Előtte nyoma sem volt!
Jonte és Lucky Willére bámulnak. Azután a törülközőre. Azután megint Willére. Azután kirobban belőlük a röhögés.
– Wille, banyek! Te hallucinálsz, haver! – óbégatja el magát Lucky.
Jonte szó nélkül bevágja az ablakot.
Vanessa kint áll a napon. Maga elé tartja a kezeit, tökéletesen látszanak, nap barnította lábai is. Valami azonban hiányzik. Valami nem stimmel.
Majdnem elsírja magát, amikor rájön.
A fűszőnyegen sehová nem vet árnyékot.
